HALÁL ÉS GYÁSZ

A halál tabu. A halálról nem beszélünk, mintha ezzel lehetséges lenne elűzni a fenyegető árnyát. A halál az utolsó tabu-téma miután a szexualitás megszűnt tabunak lenni az ötvenes évektől.

A barátok, a családtagok sem szívesen beszélnek a halálról. Az ember a fantáziájában is kerüli a témát. Mintha a gyermekkor mágikus gondolkodásmódja uralná a halál témakörét, azaz ha nem gondolunk rá, akkor az nem következhet be.

Az ember a halált csak külsőségeiben tudja elképzelni, a ravatalt, a temetést, a sírt, a gyászolók szomorúságát, de maga az elmúlás felfoghatatlan.

A temetés és a halottra való emlékezés megfelelő ideig tartó, rítusokban, szimbólumokban megvalósuló folyamata a veszteség feldolgozásának elengedhetetlen része. A modern temetés viszont rideg lett és személytelen, a külsőségek uralják. A gyász felszínes, az emberek próbálják önmagukat és szeretteiket távol tartani a halállal kapcsolatos dolgoktól.

Leegyszerűsödtek a halál utáni rítusok, szokások, magatartásformák. A gyászolók igyekeznek megszabadulni a hozzátartozók elvesztésének tudatától, még akkor is, ha ez nagyon fájdalmas volt számukra. Pedig a veszteség feldolgozásában nagyon fontos, hogy valamilyen hagyományhű folyamatban lehessek búcsút venni az elhunyttól. Ezt a folyamatot tárgyakhoz, helyzetekhez, helyekhez kötődő jelképek irányítják. Az elbúcsúzás része a találkozás, a közös cselekvés, az együttes élmény.

A halott emlékét csak valamilyen kultuszban lehet feldolgozni, ehhez kapcsolatos a temetés, a sír gondozása, a megemlékezés, a befelé fordulás, az érzelmek ezzel kapcsolatos átélése.

A gyász ahhoz szükséges, hogy a veszteség sebei begyógyuljanak, a személyiség visszanyerje egyensúlyát. Ha a gyász nem megy végbe, kóros lelki folyamatok mehetnek végbe a személyben. Gyakori a gyász elfojtása. Részben a halál, a halandóság gondolatától való félelem miatt, melynek következménye lehet szorongás, depresszió, egyéb tünetek.

Napjainkban a meghalás személytelenné vált. Egyre kevesebb ember hal meg az otthonában, a kórházban nincs az elmúlás segítésére igazi megoldás; nincs rítusa, nincs lebonyolítási folyamata. A haldokló mellett nincs ott a családtagja, hogy tudjon vele kommunikálni. Régebben az utolsó kenet, a pap áldása, a közös imádkozás ráirányította a figyelmet a bekövetkező végre. El lehetett búcsúzni.

A halálra készülő embert gyötri az elmúlás fenyegetettsége, a szeretett személyek elhagyása, a saját életének tragikus befejezetlensége, a korábbi erőfeszítések értelmének keresése.

A meghalás az emberi személyiség fejlődésének, növekedésének végső szakasza. Csak akkor következhet be megbékélés, ha ezt a szakaszt a haldokló be tudja teljesíteni. Erre viszont önmagában legtöbbször képtelen. Viszont lehet neki segíteni őszinte, együttérző, odafigyelő kommunikációval. Leginkább a haldoklóval szoros kapcsolatban lévő személy tud ilyenkor segíteni. Nemcsak a haldokló tud ilyenformán megbékélni azáltal, hogy tudja mondani szándékait, érzéseit, megérthetné mások üzeneteit, hanem a hozzátartozók is egészségesebben tudnák átélni a búcsút. Ha haldokló eljut a helyzet elfogadásához, tud értelemteljesen kommunikálni a hozzátartozóival, tőlük érzelmet, vigaszt kapni és képes szeretteinek adni is, segíti az elmúlás feldolgozásának folyamatát.

A gyász folyamat gyakran magában foglalja a haragot. Az ember nem szívesen ismeri be, hogy dühös az elhunytra, ezek az érzelmek gyakran rejtve maradnak, vagy elfojtják őket, meghosszabbítva ezáltal a gyász időszakát. Lényeges megérteni az ilyen érzések igazi jelentését, eredetét, mivel ez nagyon is emberi dolog.

A gyászolókban sok az elhunyttal kapcsolatos bűntudat, önvád. A haldoklás lelki fázisainak segítő végigélése, végigkísérése felszabadító lehet, melynek során a haldokló és az hozzátartozó is kap valamit.

A halál vallásos tagadása, azaz a hit az értelmes szenvedésben itt a földön és a jutalom a mennyben a halál után, reményt és célt adott. A mai társadalom ezzel szemben elutasítja a halált, ami növeli az ember szorongásait, hozzájárul a romboláshoz, az agresszióhoz, hogy elkerülje a valóságot, és ne kelljen szembenéznie a saját halálával.

Felhasznált irodalom:

Kübler-Ross, E.: A halál és a hozzá vezető út. Budapest, Gondolat Kiadó 1988