Felnőttkori függőségi szindróma, avagy felnőtt gyermekek, akik nem hajlandók felnőni, felelősséget vállalni

A mai gazdasági környezetben a fiatalok függetlenséghez vezető útja egyre hosszabb és bonyolultabb. A stabil munkahelyhez jutás nehézségei és a magas megélhetési költségek gyakran nagyobb szülői függőséghez vezetnek, és a gyermekeket hosszabb ideig tartják otthon, mint évtizedekkel ezelőtt.

Természetesen ez az érzelmi és anyagi támogatás pozitív élmény lehet, ha a gyerekeknek végre sikerül önállóvá válniuk. De ahogy telnek az évek, és a függőségi kötelékek erősödnek, végül problémává válik mind a szülők, mind a gyermek számára.

Mi az a felnőttkori függőségi szindróma?

A felnőttkori függőségi szindróma olyan jelenség, amelyben a felnőttek továbbra is túlzott mértékben függenek szüleiktől - annak ellenére, hogy nincsenek fogyatékosságaik - olyan mértékben, hogy ez akadályozza normális fejlődésüket és működésüket. A felnőtt gyermekek nem hagyják el a családi otthont, ami gyakran negatív dinamikát generál közöttük és szüleik között.

Ezek a gyerekek gyakran folyamatosan dühösek és neheztelnek, és elvárják, hogy szüleik megfeleljenek irreális igényeiknek. Általában másokat hibáztatnak a problémáikért, és kevés empátiájuk van, ezért kevés elismerést mutatnak mindazért, amit szüleik tesznek értük.

Ezek a felnőtt gyerekek úgy vélik, hogy a szülőknek a gondozóiknak kell lenniük, örökös biztonsági szolgáltatóknak tekintik őket, ezért felnőttkori függőségi szindróma alakul ki náluk. Mélyen legbelül azonban gyakran boldogtalanok, mivel nem találják meg az útjukat és nem fejlesztik ki a bennük rejlő lehetőségeket, és tartósan a szülői gondoskodás árnyékában maradnak.

Sikertelen indítás: Miért nem tudnak a gyerekek önállóvá válni?

A 2006-os Anyám nyakán (Failure to Launch) című vígjátékban Matthew McConaughey egy 35 éves férfit játszott, aki nem akarta elhagyni a szülői házat, mert nagyon kényelmesen érezte magát ebben az életben. Az ő története ihlette a "sikertelen indítás" kifejezést, amely olyan szülői szerepre utal, amely nem vezeti a gyermeket a függetlenség felé.

Helytelen lenne azonban csak a szülőket hibáztatni, mivel mélyen legbelül csak a társadalmi normákat és elvárásokat tükrözik. Valójában az elmúlt évtizedekben a szülői szerep egyre inkább a szülői túlóvás felé mozdult el.

A múltban sok gyerek játszott az utcán, amíg le nem ment a nap, és minden felnőttnek joga volt megdorgálni őket, ha rosszul viselkedtek. A szülők keveset avatkoztak be a gyermekek vitáiba, hogy megtanulják önállóan megoldani őket. Otthon be kellett tartanunk bizonyos szabályokat, és ha hibáztunk, megfizettük a következményeket.

Így megtanultuk, hogy az élet igazságtalan, és nem mindig kényelmes. Megtanultuk megoldani a konfliktusainkat, kezelni a frusztrációkat és csalódásokat. És mindenekelőtt függetlenné akartunk válni, hogy a saját szabályaink szerint éljünk. Bizonyos értelemben ez a szülői fegyelem fokozatosan az autonómia és a függetlenség felé vezetett minket.

Ez a kényelmetlenség segített nekünk abban, hogy kifejlesszük azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy önálló felnőttekké váljunk. Az utóbbi időben azonban a "helikopterszülők" túl sok utat köveznek ki gyermekeik számára. Azzal a vággyal, hogy jobb életük legyen, megkímélik őket a növekedéshez elengedhetetlen "kellemetlenségektől".

A probléma az, hogy a problémáktól és frusztrációktól megkíméléssel korlátozzák gyermekeik képességeit azáltal, hogy megakadályozzák őket abban, hogy kitegyék magukat azoknak a helyzeteknek, amelyek lehetővé teszik számukra az élet elviseléséhez és a boldoguláshoz elengedhetetlen érettséget. Idővel a gyerekek abbahagyták a problémák önálló megoldásának megtanulását, és megszokták, hogy a felnőttektől várják a dolgok megoldását.

Gyermekkorban és serdülőkorban a gyermekek megtanulják a fő megküzdési készséget, azt, hogy segítséget kérnek szüleiktől, ha problémájuk van. Ezért, amikor elérik a felnőttkort, nem szabad meglepődnünk azon, hogy nem tudják, mit tegyenek, és az egyetlen megoldáshoz folyamodnak, amit tudnak: segítséget kérni anyától és apától, kívülről várni a segítséget, nem pedig önállóan, bizony erőfeszítést téve megoldani a saját problémáikat. Vagy ami még rosszabb, érzelmileg manipulálják a szüleiket, hogy segítsenek nekik.

Nem véletlen, hogy a Kaliforniai Állami Egyetem pszichológusai azt találták, hogy amikor a szülők túlságosan kontrolláló szülői stílust alkalmaznak, a gyerekek csökkent önhatékonysággal nőnek fel, és amikor felnőtté válnak, azt hiszik, hogy szinte korlátlan jogaik vannak.

Sok esetben a felnőttkori függőségi szindróma mögött túlságosan együttérző szülők állnak, akik empatizálnak gyermekeik minden kellemetlenségével, és bár felnőtt a gyerekük, ők továbbra is megpróbálják megoldani minden problémájukat. Más esetekben a szülők egyszerűen nem tudják, hogyan vegyék rá gyermekeiket, hogy függetlenné váljanak és saját életüket vezessék.

Az érem másik oldalát a fiatal felnőttek jelentik, akik egyre nehezebben találják meg az eligazodást, mind érzelmileg, mind anyagilag. Úgy léptek be a felnőttkorba, hogy pszichológiailag rosszul vannak felkészülve arra, hogy megbirkózzanak a csalódással és az élet hullámvölgyeivel.

Ha elutasítanak egy álláspályázatukat, feladják, mert nem tanultak meg kitartónak lenni. Nem képesek kezelni a napi felelősségeket és a kapcsolatok elkerülhetetlen konfliktusait. Ésszerűtlen elvárásokat támasztanak az élettel kapcsolatban, elvárják, hogy mások kielégítsék szükségleteiket. Azt hiszik, hogy joguk van az anyagi dolgokhoz, még akkor is, ha nem engedhetik meg maguknak.

Ennek eredményeként kényelmesebben érzik magukat otthon a kanapén, amíg a szülők megoldják problémáikat, vállalják helyettük a felelősséget és fizetik minden költségüket 30 éves korukig vagy még idősebb korukig.

Mikor válik problémává a szülőkkel való otthoni élet?

Meg kell jegyezni, hogy az a tény, hogy egy felnőtt a szüleivel él, önmagában nem negatív, mint ahogy az sem, hogy a szülők segítenek gyermekeiknek, amikor szükségük van rá. Az a tény, hogy a gyerekek a szüleikhez fordulnak, ha problémájuk van tanácsért vagy támogatásért, szintén nem negatív.

A szülők szeretettel és a legjobb szándékkal segíthetik gyermekeiket, de az idő múlásával a gyermekeikről való gondoskodásból az örökös ellátóikká váltak. Ez megalapozta azt az elképzelést, hogy a szülők munkája soha nem fejeződik be, és hogy felelősségük kijavítani gyermekeik hibáit és gondoskodni róluk egy életen át.

A probléma akkor merül fel, amikor a felnőtt gyermek nem önálló, és nem vágyik arra, hogy az legyen. Amikor nem képes egyedül megoldani semmilyen problémát, és nincs saját életterve. Amikor úgy gondolja, hogy nem tudja önállóan elvégezni a dolgokat, és megköveteli a szüleitől, hogy vállaljanak érte felelősséget.

A probléma akkor áll fenn, amikor a szülők egy életre kötődnek azokhoz a gyerekekhez, akik nem akarnak felnőni, és minden döntésüket ehhez kötik. Ha nem élvezhetik nyugodtan a nyugdíjas éveiket, akkor nincs szabadságuk, vagy el kell fogadniuk, hogy "bűnbakokká" váljanak gyermekeik kudarcáért.

Hosszú távon ez a fajta együttélés mindkét oldalon frusztrációt okoz. Sem a gyermek, sem a szülők nem boldogok, mert a kudarc érzése mindenkin lóg.

Hogyan lehet a gyerekeket függetlenné tenni?

Az Uroderma bilobatum fajok denevérei kis lökéseket adnak fiatal utódaiknak, hogy segítsenek nekik "éretté válni". Ily módon segítik a fiatalok alkarjait gyorsabban fejlődni, mint a test többi része, hogy megtanuljanak repülni. Miután a vándorsólyom fiókák szárnyaikat csapkodják, és egy kicsit gyakorolnak a fészekben, az anyák felveszik őket a csőrükbe, és eldobják őket, hogy megtanuljanak repülni, korrigálva repülésüket a levegőben, hogy ne essenek a földre.

A természet arra tanít minket, hogy elengedhetetlen megtalálni az egyensúlyt a védelem és az önállóság között. Ezért a függőségi ciklus megszakításának kulcsa az, hogy segítsük a gyermekeket megküzdési készségeik fejlesztésében és önbizalmuk megszerzésében. Sokszor ez azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a gyerekek bizonyos szintű kényelmetlenséget tapasztaljanak, hogy megtanuljanak megbirkózni a frusztrációval.

Ahelyett, hogy felnőtt gyermekedet tehetetlen kismadárként képzelnéd el, akinek szárnyai nem támogatják, amikor elhagyja a fészket, gondolj rá úgy, mint aki önellátó és képes repülni. Ne hagyd, hogy az olyan érzelmek, mint a félelem, hogy mi történhet velük, arra késztetnek, hogy úgy lásd és kezeld őket, mint a gyerekeket.

Ha úgy gondolsz a gyerekeidre, mint akik képtelenek, az valójában árt nekik, és a szárnyaid alatt tartja őket. Ezért ismerd fel, hogy felnőttek. Valószínű, hogy először a felnőtt gyermek kényelmetlenül érezi magát a lépések miatt, amelyeket azért tesz, hogy felelősséget vállaljon magáért, de nem szabad bűntudatot érezned. Végtére is, egy bizonyos adag kényelmetlenség elengedhetetlen ahhoz, hogy kilépjen a kényelmi zónából.

Anyaként vagy apaként mindig elérhető leszel gyermekeid számára. De mindennek van határa. És ez a határ azon a ponton van, ahol a segítséged fáj nekik.

A szülők küldetése nem az, hogy örökre megvédjék gyermekeiket, hanem hogy oktassák őket, hogy megtanulják megvédeni magukat és saját erejükkel szembenézni az élettel.

Források:

Lebowitz, E. et. al. (2012) Parent training in nonviolent resistance for adult entitled dependence. Fam Process; 51(1):90-106.

Givertz, M. & Segrin, C. (2012) The Association Between Overinvolved Parenting and Young Adults' Self-Efficacy, Psychological Entitlement, and Family Communication. Communication Research; 41(8): 10.1177.

Bishop, J., & Lane, R. C. (2002) The dynamics and dangers of entitlement. Psychoanalytic Psychology; 19(4): 739–758.